Szeretlek

Szerelmes vagyok. Furcsa, de igaz. Életemben másodszor fordul elő ilyesmi velem, de amit most érzek, az még is más...
Érettebb lettem mióta egy alak frontális ütközést hajtott végre az én védtelen és az ő páncélozott szívével. Nem tudom már, ki is volt a hibás. Ő jött belém, amikor én elbambultam és szabálytalankodtam. Az más, hogy ő, mintha mi se történt volna, egyszerűen továbbhajtott, én pedig törött autóval, magányosan próbáltam észhez térni az árokból. Mikor végre sikerült kimásznom az út szélére, egészen beesteledett. Igyekeztem stoppolni, néha futottam is néhány kocsi mellett, de ők csak lelassítottak, majd továbbhajtottak. Éppen kezdtem feleadni a dolgot, amikor valaki észrevett és fékezett. Gyanútlanul közelítettem meg az illetőt, de félelmem hamar elmúlt, mikor rájöttem, hogy ismerjük egymást. Együtt jártunk autó vezetést tanulni. Kék szeme megcsillant a sötétben, éreztem, hogy végre biztonságban leszek. Autója ütött-kopott volt, akár az enyém, kiderült, hogy mindig magának javította meg. Sokat beszélt hozzám, hangja megnyugtatott, és többször megnevettetett. Megnézte gyenge, törött autómat. Nem telt bele egy óra, ő már végzett is vele. Adott egy kötelet, amit a lökhárítóra erősítettünk, ő pedig a saját autójára. Kihúzott. Idejét nem sajnálva felajánlotta, hogy haza vontat. Ehhez a saját járgányomban kellett ülnöm. Az idő, amíg nem nézhettem vadító kék szemébe, lassan telt... úgy vártam a megérkezést, mint valami ünnepet. És eljött. Azóta rendszeresen utazunk együtt, hiszen mikor haza értem, velem maradt. Reggelre össze rakta kettőnk autóját, így egy megviselt, de erős kocsival járunk azóta mindenhova, együtt.
Azt hiszem, szeretem. Lelkileg és érzelmileg is ott az a kötél kettőnk között, amikor nem is láthatom. Ez a vonzalom. Aggódom érte, mert ő vele vagyok teljes. Nélküle csak egy roncs vagyok...

Vedlés...

Délig aludtam, mivel hajnalban a példaképem által adott tanács miatt hajnali fél négyig dolgoztam. Magamról írtam, és mindenfajta álomvilágot kizártam, azt hiszem elégedett lehetek magammal! Sőt, sokkal jobban is érzem tőle magam!

Reggeli közben átküldtem a cuccot Zsoltinak, aki abban a szent minutumban rávetette magát. Szépen megdicsért, és sok színes szívet és "Áj láv jú" feliratokat küldözgetett, amitől az én szívem csak úgy repesett. Meghívott egy randira hétfőn. Ma péntek van. Belementem. Valami nagy puszit ígérgetett, hátha az, amire gondolok, akkor már az odaúton elájulok a nagy idegességtől... 

Ebédre kóla minden mennyiségben. Hogy ettem-e mást is, már nem igazán rémlik, de fogyni legalább nem fogytam, hisz az az egy szál bél, amit képviselek, a tesitanárnak már anolexia... Én is utálom, ez kölcsönös! Mindenesetre tartom magam a szokásos negyvennégy kilómnál, a százhatvanöt centimmel... Na mindegy, rosszabb úgy sem lehet... 

Gombóc (a nyúl) meg pont most vedlik. De irtóra! NAGYON NAGYON NAGYON! Nem tudtam, hogy ilyen rossz, ha az ember nyula vedlik... Tragikus... Kivittem a teraszra, hogy kifésüljem azt a nagy bundát, de csak egyre rosszabb lett. Egy idő után a szememtől az orromon keresztül a fülemig, sőt még a szám is tele lett barna szőrszálakkal. Kiraktam a fűre, hogy verje le magáról azt a sok plusz szálakat, erre nem elmegy? Rajtam persze nem volt papucs, így mezítláb rohantam utána a földön fekvő szilva és/vagy darázs aknákat kikerülve egyenesen a komposztig. Onnantól megálltam, könyörögtem Gombócnak, hogy forduljunk vissza, de, hogy is értené ő ezt? Beljebb mászott a sűrűbe, majd egyszerre csak, mint akit puskából lőtte ki, kirepült a dzsumbujból, egyenesen nagyapa teraszára. Khm... a pókhálók... Khm... a szőr... Durcásan fogtam meg végül a grabancát, mikor a mi ajtónkhoz szaladva be akart jönni.

Délután írni akartam, de valamiért mindent áthúztam. Rossz volt, és kész...Egy pillanatra megijedtem, hívtam, velem van-e még déli. Ott volt, megnyugodtam. Végre sikerült belelendülnöm az egyik ötletembe, mikor hívtak. A barátnőm, telefonon, sétára. 

Mírával már az iskoláról is beszéltünk, sajnos ez a téma már augusztusban aktuális... De sebaj, jót mulattunk. Az idő minden lépésünkkel velünk jött, mire hazaértünk, lement a nap. Csak arra maradt időm, hogy még egy picit írjak, de elaludtam. Azt álmodtam, ott áll ő, a szent példakép, megölel, és azt mondja, "Van benned tehetség, kolegina!" és láttam a kezében a könyvet, ami rólam szól. Megírtam neki. Hirtelen felriadtam, hatalmasat dörgött az ég. Bágyadtan visszafeküdtem. 

Esti unaloműzés: (dörög, szakad, nem tudok aludni) (önbizalom növelés) (félek a villámoktól... Miért nincs még nyomorult villámhárítónk??!)

Művész vagyok, mert le tudom írni ezt az állítást úgy, ahogy van. 

Művész vagyok, mert nem hiszek a babonákban, csak írok a létezésükről.

Művész vagyok, mert mást gondolok, mint mások, ha a helyemben lennének. 

Író vagyok, mert leírom, amit a világról gondolok.

Író vagyok, mert van ihletem.

Író vagyok, mert keresem a végzetem.

Rossz író vagyok, mert még élek.

Jó író vagyok, mert még félek...

A felismerés

Amint az a bizonyos rágógumi szétdurrant a számban, úgy ugrott be az a fura ötlet, hogy nehéz lelkemet papíron kiöntsem. Mint amikor felkapcsolják az ember fejében azt a bizonyos energiatakarékos kis égőt, úgy pattant el bennem ez, a reménynek utolsó szikrája. Világgá mentnek hitt múzsám, a déli szél húzta ki az oldózsinórt fejemben, hogy egyszerre gyúljon bennem világosság, és pukkadjon ki az a nyavalyás stresszlevezetőként szolgáló rágóbuborék, mindezt úgy, hogy jó erősen beviharzott a fürdőszoba ablakán hozva magával langyos leheletét. Éppen akkor végeztem a zuhanyzással és a tükörbe meredve jártattam az agyam rajta, rajtam, azon amit csinálok, a jogaimon, és a többi... Először észre sem vettem, csak lassacskán kezdtem felfogni. Meggyötört voltam, és olyan néma, mint a hal, ki csak tátog, mert ugye még rágja azt a finom rágót, pedig ez korántsem jellemző rám. Nem is értettem, mi lehet velem, hisz még fiúért sem sírtam soha. Csak a konfliktust nem bírtam, akkor eltört bennem a mécses, de most még annyi se. Csak az a nyavalyás levelezés, bár ne kezdtem volna neki... Csak az árthatott meg így a lelkemnek... Pedig nem vagyok egy anyámasszony katonája, sem Borsószem királykisasszony, de nagyon szúrt odabenn annak az internetes beszélgetésnek tüskéje. Kedves olvasó, nem fogok neked össze vissza hablatyolni, inkább elmesélem az elejétől. Nyugi, nem lesz hosszú, nem fogsz elkésni! Értsd meg, hogy valakinek meg kell hallgatnia, el kell olvasnia. Mindjárt mondom miért. Nagy sóhajtás, és olvashatod: Író akarok lenni! Mióta az eszemet tudom. Egy kamasz lány vagyok, tele vágyakkal. Egyenlőre blogot vezetek, egy fantasztikumokkal megáldott történetről. Kicsit rózsaszínben látom a világot, és kissé egoista is vagyok, de megértő tudok lenni. Könnyen felismerem egy embernek miféle bánata van, és hogyan segíthetek neki. Néhányan állítják, hogy ha valaki szomorúan jön hozzám, fél óra után mosolyogva megy el. Ez nem tudom, milyen szinten igaz, vagy hamis, mindenesetre az embernek kellemes, jóleső érzés. Régóta tisztelem a szeleket, így lett a múzsám Déli. Ő bölcs, bátor, erős és gyengéd. Kissé hallgatag, de ha írok, ő szól belőlem, ő nyomkodja a klaviatúrát és ő teszi tele a szövegeinket elgépelésekkel. Persze, ez utóbbi legtöbbször csak akkor fordul elő, ha fáradt vagyok és nehéz a kezemet mozgatni. Szeretem a jelenlétét, akkor is velem van, ha úgy érzem, nem, pedig dehogynem! Hogy milyen levelezgetésről beszéltem az elején? Most én kérdezek: Van példaképed? Örülnél, ha felvetné, mutasd meg, amit eddig alkottál, te izzadva elküldenéd neki, miután tökéletesre csiszoltad, és két perc után azt válaszolná, hogy az nem az ő stílusa? Aztán te kedvesen elmondod, milyen lelkes vagy, és mennyire fontos neked a tanácsa, és, hogy a szakma már halott sztárjait tanulmányozod egyre többet, csak, hogy jobb és jobb lehessél, miközben bízol abban, hogy meglágyul lelkes szavaidra, fiatal önmagát juttatod eszébe és mégis csak jobban szemügyre veszi amit alkottál, de csalódnod kell. A nagy példakép ugyanis hűvösen ad egy tanácsot, akiért rajongsz, akit a világ végére is követnél, akivel a közös képedet poszternek akarod használni, és azt mondja, "Én abban látnám nálad a továbblépést, ha az angolszász álomvilágból kilépve meg tudnál írni ezt-azt abból, ami körülötted történik...". Most már érted, hogy miért akartam, hogy meghallgass, és miért voltam olyan letört. A levelezés késő délután történt. Zavartan, könnyes szemmel álltam föl a géptől. Rájöttem, hogy még Déli is magamra hagyott. Csalódottan sétáltam le az emeletről, kezemben szorongatva példaképem legújabb könyvét, melyben viszonylag friss aláírás is díszelgett, és leültem, hogy őt olvassam. Nem akartam a családomnak mutatni, mennyire le voltam törve, mert nem akartam, hogy megtudják, a lányuk milyen mocskot ír. Mosolyogtam, de keveset beszéltem, bár szerencsére ez senkinek sem tűnt fel. Olvasás közben nagyon mérges voltam rá. Vacsoránál magamhoz vettem a kólát, és számítva rá, hogy éjjel úgy is forgolódni fogok, pár gyors kortyot ittam belőle, ami jól esett. Furcsa mód vidámabb lettem tőle, a családi légkörtől pedig egyre jobban éreztem már magam, de sajnos ez csak ideiglenes volt. Mikor a zuhany alá álltam újra eltöltött a merengés. Haragudni nem tudtam, még mindig szerettem, és ha találkoztam volna vele este, ismét az a hatalmas rajongás és eksztázis kerített volna hatalmába. Azon kezdtem törni a fejem, hogy fel fogok állni, és abból fogok erőt meríteni amit mondott. Hiszen, tanácsot kértem, és adott is. Kiszálltam a kádból, magamra húztam a fürdőköpenyem, majd a vacsora óta rágott rágóba belefújtam, az pedig eldurrant...